Planina Borház, Mohács - Három kékfrankos
Jó megismerkedni egy ilyen tiszta, egyenes beszédű és nyílt karakterű emberrel, mint amilyen Horváth Zoltán. Jó megkóstolni olyan borokat, amelyeket ő készített, és ugyanez a meggyőző őszinteség árad belőlük. Kékfrankosok, bár a mohácsi szőlőhegyen a "hazai" egyértelműen nem ez, hanem a kadarka, hiszen azt hozták a sokácok a XVII-ik században. A legújabb korban aztán a pécsi borvidéket inkább a fehérekről ismerjük (cirfandli), pedig, mint oly sokfelé az országban, a vörös szőlő csak a filoxérával pusztult ki. A Planina Borház visszahozta ide a kékszőlőt, és ennek szerintem örülni lehet. Mindjárt leírom, miért.
Három kékfrankost kóstoltam, különböző évjáratok, különböző iskolázottságúak. Ha nem lenne foglalt ez a szó, azt mondanám, hogy barbár borok. Őserő, egyenes, direkt lendület árad belőlük. Ez cseppet sem baj, bár bájosnak nem lehetne nevezni, de nem is kell, mert ezek robusztus, maszkulin ivóborok. Mivel a barbár szó foglalt, így inkább az izmos, elementáris, erőteljes, tekintélyes, lendületes szavakat használom. Mindez nem jelenti, hogy hatalmas testük lenne, hiszen nem chilei cabsauv-ról beszélünk. A kékfrankos kategóriájában, a közepes test, közepes lecsengés viszonylatában kell ezeket az erőteljes összképű borokat érteni, ha a Planina borokat isszuk. Szögezzük le, hogy nem kezdőknek valók.
Bár mind a hármat fajélesztővel erjesztette Horváth Zoltán, mégsem összetéveszthetőek egymással. Meg kell hagyni, hogy egységes stílus érezhető, látszik, hogy mindhárom egy termőhelyről, egy kéz alól, egy borásztól érkezett. Ugyanakkor nem a fajélesztő aromaképzése határozza meg a borok jellegét, hanem sokkal inkább a termőhely jön át. Mindegyikben van valami sejtelmes hűvösség, ami a savszerkezet következménye lehet. A kékfrankos elvárt meggyes, fekete bogyós jellege mellett mindegyik felvillant valami izgalmasat, különlegeset is.
Időrendi sorrendben hátrálunk. A 2013-as - ezt most töltötték le áprilisban - a hűvösség mellet paprikás, pontosabban zöldpaprikás. Ebben a legtöbb a hordófűszer - 500l-es újhordóban időzött -, kifejezetten a piaci elvárásnak megfelelően iskolázott, a három közül a legmegközelíthetőbb, leginkább gyümölcsös, legkerekebb. Ha visszagondolunk arra, amit a 2013-as évjáratról összegeztem (itt: Kékfrankos Április tanulságai II. - Mi lett veled, 2013-as évjárat?), talán nem is csoda. Mindenesetre a Planina kékfrankosa nélkülözi a korai öregedés, túlérés jellegeit. Egy parányi pezsgés jelzi, hogy most hozták föl a pincéből, s a présházban már jóval melegebb van. Horváth Zoltán nem fejtegeti a borokat gyakran, hogy megtartsa a természetes fejlődésüket. Viszont ha megmelegszik a bor, a kötött CO2 elkezd felszabadulni belőle. Ez adhatja a hangyányi pezsgést, ami a palackozásig már biztosan el fog tűnni. Amúgy meg nem is áll rosszul neki.
A 2011-es mohácsi vörös a legzárkózottabb ízképű. Jó savszerkezetének köszönhetően viszont üde, friss és lendületes. Élmény kortyolni és ínycsiklandó vörös húsételeket vízionálok mellé.
A 2009-es Jenyei a leglehengerlőbb. 2009 forró, száraz év volt. Fahordóban érett a bor, de nem újhordóban (idősebb, rendberakott ászokhordóban). Kemény, karakteres tannin késztet csücsörítésre. Őszinte, ütős ital, nyers, de nagyon integrált és önálló arculata van. Nem csuklik össze, nem fáradt, még vagy 3-4 év van benne.
Olyan borok ezek, hogy szívesen felkiáltanék, csettintve: "a kutyafáját!" - ha nem volna már ez is foglalt. Így inkább azt mondom: kóstoljuk, és érezzük, hogy két lábbal állunk a földön.
A pincészet weblapjának prímán eltalált dizájnja éppen azt a hangulatot árasztja, amit a borok. Itt kereshető fel. www.planina-borhaz.hu/
