Vylyan Bogyólé 2015
Az ígéret szép szó... és csütörtökön azt ígértem, hogy hamarosan beszámolok a Vylyan Bogyóléről is.
A Bogyólé már évek óra vezető színvonalat képvisel a hazai primőrborok között. Emlékezetes számomra, hogy 2009-ben a primőrök összehasonlító kóstolóján 10-12 tétel között a Bogyólé jött ki másodiknak - csupán az eredeti Beaujolais Nouveau előzte meg sok más olyan között, mint a Dúzsi Marci, a Pipe, a Heimann Idei, a Gere Újbor. A Bogyólé mindig a klasszikus szénsavas macerációval készül, és ezért a legnagyobb hasonlóságot mutatja a beaujolais-val. Időről időre mégis felmerül bennem, hogy divat ide vagy oda, érdemes-e valójában a magyar termelőknek ezt a borstílust utánozva itthon is friss vörösborokkal előrukkolni Szent Márton napra (talán Bock volt az első, aki ezt a hagyományt kezdte a Szent Mártonnal, ki tudja, milyen régen, még a '90-es évek elején)? Ha valami ezt indokolhatja, az elsősorban az eredeti beaujolais eléggé magas ára lehet, ami nyilván az import voltából adódik elsősorban, meg abból, hogy divatja van. A hazai termelésű újborok ára jó 20%-kal marad el a franciától.
No, de nem is értem, miért szövegelek ennyit, ahelyett, hogy a borról írnék? Vigyázat, nagyon inkorrekt módon közvetlenül a csütörtökön posztolt Paul Sapinnel fogom összehasonlítani.
Színe lilába hajló bordó. Illata közepesen intenzív, benne szépen tetten érhető a borkészítési eljárás adta jelleg, mégis elmarad intenzitásában a beaujolais-tól. Kék áfonya itt is, és fekete bogyós gyümölcsök, elsősorban szeder. Vonzó, jó illat, de mégsem olyan "pushed" mint a beaujolais-é. Szájban is hasonló, mégis egész más, üde és friss, de hiányzik az extraktédesség, nem olyan hangsúlyosak a gyümölcsös jegyek. Aromavilága az illattal megegyezik. Félreértés ne essék: szép ez is nagyon, a divatnak majdnem mindenben megfelel. Mi a majdnem: azt hiszem, a tannin. Ez a bor egyértelműen vörösborosabb, mint a beaujolais nouveauk, tanninja is magasabb, kicsit keserűbb. Itt persze csak nüanszokról beszélünk. Teste, sava, utóíze megfelelő, szép egyensúlyban van benne minden. Összességében szépen folytatja a Bogyólé-hagyományt. Épp csak egy dolog ütött szöget a fejembe: mitől olyan más, ha minden ugyanaz? A válasz pedig így fogalmazódott meg: egész biztosan a szőlőfajtától. Bármit csinálunk is, a portugieser portugieser marad, és a Bogyólé végsősoron egy szépen elkészített, beaujolais-nak maszkírozott portugieser. A beaujolais nouveau viszont a gamaytől lesz az, ami, a technológia mellett.
Kedves olvasó! Gondolatkísérletként, vagy a gyakorlatban kellene kipróbálni a gamay magyarhonban termesztését?
