Cramele Recas - Nonius 2017
2018.12.30 23:33
Irigykedni, vagy nem irigykedni - ez itt a kérdés. Vajon akkor nemesb-e a lélek, ha kiszáll tenger kínja ellen, és próbál kákán is csomót keresve tiltakozni az igazsággal szemben, vagy ha csendben belenyugszik a megváltoztathatatlannak látszó igazságba, és elismeri, hogy egy angol ember által vezetett román borászat remek borokat készít és sikert sikerre halmoz?
Lássuk, ki is az, akinek "bejött": Philip Cox, a tulajdonos.
Hasonló helyzet nálunk is létezik, hozhatjuk a párhuzamot: van nekünk is angol tulajdonú sikerborászatunk, Royal Tokajinak hívják, és nem kisebb név jegyzi, mint Hugh Johnson. Persze, biztosan azért ilyen keresett a bor, mert angol ember könnyen eladja a saját piacán az olcsó bort - gondolhatnánk. Másik párhuzamunk akkor a Hilltopos Kamocsay Ákos lesz, aki évente 6 millió palackot tudott eladni a "the unpronouncable grape"-ből (a kiejthetetlen fajta), a "tsher-segghy-foo-ser-esh"-ből a 2000-es évek elején a brit szupermarketekben. Igen, kellenek kapcsolatok, az sem baj, ha szorosak.
Mégis.
Ezek a borok nem a kapcsolat miatt kapósak, hanem mert igazán JÓK.
A WSET hivatalos tananyagában egyébként Románia mindössze egyetlen oldallal szerepel, míg Magyarország hárommal. S most úgy látom, hamarosan meg kell tanulnunk a román (vagy erdélyi?) fajták nevét, mint világszerte ismert fajtákat! Feteasca neagra - ez a fekete leányka, ami pedig hamarosan hazánkban is terem már, még ha nem is régóta, és jól csengő név foglalkozik vele. (Hogy ki, az egyelőre maradjon titok. Beszámolok róla, ha eljött az ideje.)
Addig kanyarodjunk vissza a feteasca neagrához és a Cramele Recashoz. Évi 24 millió palack eladott borral nagyjából kétszer akkora, mint a Varga pincészet (magyaridok.hu/gazdasag/mintegy-147-millio-palack-bort-ertekesit-iden-a-varga-pinceszet-kft-3607382/) ez azért meghökkentő mennyiség. Milyen is lehet akkor ez a bor, mondjuk minőségben? Hogy lehet 1000 hektáron kézzel szüretelni, fürtválogatni...., ami a prémium minőséggel együttjár? Hát úgy látszik, lehet.
A tulajdonos szerint a legjobb termés a Cigány-hegy (Gipsy Hill) gyümölcse, és 2017 különösen kedvező évjárat volt. Mai borunk is innen származik.
Soha nem éreztem még ilyen jól eltalált összefüggést a bor és a cimke között, mint a Noniuson. Ez a bor valóban olyan, mint egy szilaj csikó. Száguld, és vérbő, kicsit talán zabolátlan még, szilaj, de végtelenül bájos és kirobbanó formában van. Igazi élvezet foglalkozni vele (vagyis kóstolni).
Lilába hajló sötét bíborszín, aminőt csak a dél-amerikai újboroknál lehet látni. Komoly extraktra utaló templomablakok csorognak le a pohár falán. Egyáltalán: kitöltés után azonnal érezni, hogy kiművelt anyagot tartunk a kezünkben. Becsüljük meg egy tisztességes, magas falú, széles öblű bordeaux-i pohárral. Így... most mehet a vallatás.
Fejlődő illatának első szippantásában a shiraz dominál, aztán hirtelen vált, és olyan tisztán meggyes lesz, mint egy cabernet franc. No, meglepő, de nem kellemetlen. Úgy tűnik - és ez az érzés később is elkísér - hogy a két fajta vetélkedéséből alakul ki ez a szilaj erő, ez a robbanékonyság, ami a Noniust jellemzi. A shiraz csupa fűszer, vibrálás, lendület, a fekete leányka pedig a kerekség, a lágyság, a szelídség. Összekapaszkodnak, egymásba kapnak, kibékülnek, elvegyülnek. A shiraz mindenesetre egyedül a paprikás jellegét nem örökítette át ebbe a borba, ami itt nem is hátrány, ettől maradhat lágy, és végtelenül gyümölcsös az összhatás. Máskülönben csak a fekete leányka kerekded bájait szúrná át vele.
Szájban azután méginkább ficánkolni kezd a csikó: pompás, kissé újvilági érzetű vaníliás keretben (nyilván újhordós érleléstől) vibrálnak a fekete és piros gyümölcsök. A viszonylag magas alkohol (13,5%) és a gyümölcshangsúly hangyányit édeskéssé teszi az összhatást - épp annyira, hogy igazán könnyen csússzon. Fekete szeder, kékáfonya és naspolya (!) viszi az ízképletet, erre épülnek rá a fűszerek - talán a vanília egy kissé még szelidülhet. Tannintartalma csak épp annyi, hogy megtámassza az ízeket, meg hogy szükség esetén egy marhahús mellé is oda lehessen tenni a bort. De nem ahhoz fogjuk inni.
Magában fogjuk inni, high-end buliba ajándékként visszük, trendi fogadásokon falatkák mellé kínáljuk, mert egyszerűen jó és élvezetes, egyszerű és modern, tiszta és közérhető, de tartalmas és mindeközben izgalmas, és megmámorít.
Búcsúzóul felvillannak a shiraz grafitos ízjegyei, aztán egy hosszú lecsengésbe mindent beleadva újfent körbeleng a gyümölcsarzenál. Semmi főtt jelleg, semmi lekvárosság - tiszta és egyenes. Táncolj csak, csikó (még egy pohárral)!
Vagy három év fejlődés áll még előtte a csúcsig, ha ugyan meg tudjuk állni, hogy meg ne igyuk előbb.
